A gyomortükrözésnél akkor állapítunk meg gyomorhurutot (gastritis), ha a nyálkahártya itt-ott ödémás, foltosan vörhenyes, esetleg apró bevérzett pöttyök (eróziók) tarkítják. (Ha a gyomor falának mélyebb rétegei is károsodtak, akkor már valódi gyomorfekélyről beszélünk.) Amikor panaszos a beteg, akkor az endoszkópos orvos hajlamos lesz „rózsaszín szemüveggel” vizsgálni, így gyakorta lesz gyulladásos a lelet. Ezzel találtunk egy betegséget a panaszokhoz, mely a beteget is megnyugtatja, és az orvos dolgát is könnyíti: legalább van mit kezelni.
Ha szövettani mintavétel (biopszia) történik a gyomorból, és a klinikus gyulladást kérdez, akkor a patológus természetesen gyulladást lát majd a mikroszkópban. Hiszen a gyomor falában mindig vannak gyulladásos immunsejtek – lévén egy fontos határterületünk. Mennyi a normális immunsejt, és hol kezdődik a gyulladás? Ezt a rózsaszín szemüveg döntheti el.
A felszínes gyomorhurut tehát egy meglehetősen szubjektív klinikai diagnózis. Ráadásul kérdéses, hogy van-e egyáltalán komolyabb jelentősége.

Az enyhe gyulladás rendkívül gyakori, és nem szokott fekélybe súlyosbodni. Inkább jön és megy, hiszen a gyomor bélése rendkívül gyorsan, (mintegy 4 naponta!) cserélődik. A gyomorfalat támadó tényezők (savelválasztás, H. pylori, stressz) és a védő tényezők (nyáktemelés, immunsejtek) dinamikus egyensúlya gyakran egy mérsékelt gyulladás mellett áll be. A tükrözést megelőző stressz, és a vizsgálatot megelőző éhezés szintén hozzájárulhat, hogy gyakran látunk csekély gyulladásos jeleket. Ha gyomorlakó baktériumot találunk ilyenkor a gyomorban, akkor rendszerint kombinált antibiotikumokkal megpróbáljuk kiirtani (eradikáció), melyet felesleges, és kártékony gyakorlatnak tartok.

A gyomor nyálkahártyájának felszínes gyulladása nem túl meggyőző magyarázat a felhasi panaszokra. Néha meglepően ronda gyomorbélést találunk panaszmentes emberekben. Máskor színes szenvedéstörténet mellett sem látható semmi kóros. A beteg panaszai, és az endoszkópos kép között igen csekély a párhuzam. Ez nem is meglepő, hiszen a felszínes nyálkahártyában nincsenek fájdalmat továbbító idegvégződések. A gyulladás természetesen kémiai jeleket közvetíthet a mélyebb rétegek felé, de maga a nyálkahártya nem tud fájni. A mélyebb gyomorfal sűrű ideghálózatából persze érkezhet olyan üzenetet agyunkba, hogy valami baj van odabent, de a homályos üzenet kevés párhuzamot mutat az esetleges patológiával. A hasból érkező, bizonytalanul kódolt, pontatlan üzenet inkább afféle általános zsigeri érzés, hogy valami nincs rendben odalent. Maga a fájdalom mindig szubjektív élmény, melynek szenvedés-tartalmát önmagában nem magyarázza a felszínes gyomorhurut.
De akkor mitől ismétlődnek a panaszok? Ha rendszeres gyomorpanaszok mellett nem találunk lényeges patológiát, akkor az orvosi diagnózis: funkcionális diszpepszia. Az elegáns név magyar fordítása: "Fogalmam sincs, mitől rossz az emésztésed." Természetesen így ritkán fordítja le az orvos, mert ez egy szomorú beismerő vallomás arról, hogy mennyi mindent nem tud megoldani az orvostudomány. Ideje tehát olyan kérdéseket is megfogalmaznunk, melyeket rendszerint kerül az orvoslás. Mitől működik rosszul az emésztés? Mit akarhat közölni a hányinger, a fájdalom, a puffadás?

Gyomor: lelki egészségünk érzékeny jelzőműszere. Tárolóhelye mindannak, amit benyelünk csakúgy anyagi, mint szellemi értelemben. Világunk polaritásokra épül, mert nem értelmezhetjük a jót rossz nélkül, a hideget meleg nélkül, pozitív érzelmeinket negatívak nélkül. A női és férfi jelleg ismert kettőssége a gyomor funkcióiban is jól fellelhető. A passzív befogadás, a nyitottság egyfelől az odaadás női pólusát jelzi, ahol problémáinkat magunkba fojtjuk, magunkat emésztjük. Másfelől a pusztítás, az agresszív szétbomlasztás, emésztés férfias vonásait is leképezi a szerv, ahol a maró düh és félelem érzései is munkálnak. Igen, mindannyian éreztük már: itt dolgozik a maró düh, és gyomrunkat rántja ökölbe a jeges félelem. Minden érzelem, mely mentálisan felkészületlenül ér bennünket: gyomorszájon üt. Ami pedig már túl sok, azt nem bírja a gyomrunk: kitesszük, kiokádjuk magunkból.
Testi szinten e bonyolult kettősség mögött a vegetatív idegrendszerünk hasi központja található, a plexus solaris, vagy napfonat. "Második agyunk", a bélidegrendszer középpontja és kisugárzási vetülete éppen a gyomor mögé esik. Ez a bonyolult idegfonat felelős a teljes emésztőrendszer, a szimpatikus és paraszimpatikus idegrendszer összehangolásáért. A napfonat - a hindu manipura chakra - fizikai tömegközéppontunkban van. A szellemi középpontunkat is reprezentálja: az alsóbbrendű szexuális késztetések, valamint a felsőbb régiókban honos mentális centrumok közötti egyensúlyi középpontot alkotja. E területre vetített panaszaink egyben azt is jelzik: kibillentünk testi-szellemi egyensúlyunkból.
A gyomorbaj, a gyomorhurut változatos és makacs panaszait tekintve a felhasi feszülés érzése, a tompa nyomás, az émelygés, az étvágytalanság, az étel elutasítása testünk megannyi szimbolikus jelzése számunkra. Nem kívánunk újat befogadni, elutasítjuk az újat, a kihívást, az ingert. ("Gyenge a gyomrom, nincs elég gyomorsavam.") Taszít bennünket minden markáns, karizmatikus íz, kerüljük a sósat, csípőset és savanyút - a még elviselhető étrend inkább íztelen, jellegtelen és semleges. Nem kívánunk kemény falatokon rágódni, sokkal inkább vonz bennünket a gyermeki lét, a feltétel nélküli gondtalanság, a pépes étrend biztonsága. Kíméljük magunkat a rágás agressziójától, kíméljük gyomrunkat a szilárd étel felkavarásának munkájától. Oldja csak meg más a problémáinkat, mi még nem kívánunk felnőni, a fészket elhagyni.
A férfias pólus felől támad bennünket a túl sok gyomorsav, a belülről emésztő tűz, a maró fájdalom. A visszaszorított agresszió okoz itt tünetet, hol a felgyülemlett érzelmi töltés túlfeszültsége már csak a villámcsapás hevességével tudna kisülni. A latin emóció, érzelem (emovere - kifelé irányuló mozgás) kifejezés is jól jelzi: érzéseink természetes mozgási energiája kifelé irányul. Ennek a csatornának elzására óhatatlan feszültségforrásként jelentkezik a gyomor szintjét. A gyomor nyálkahártyáján gyulladásos jelek, hurut formájában mutatkozhat a belső háború, melyet az asszimiláció, befogadókészség valamint a lehatárolódás, agresszív hárítás vív bensőkben. A gyomor nyálkahártyája az utolsó vízválasztó, a frontvonal. A védelmi rendszer aktivitása, az immunrendszer felpörgése mutatja a konfliktust, összetűzést a bensőnket ostromló külvilággal. A hányásig fokozódó hányinger mutatja, hogy olyan lelki terhet vettünk magunkhoz, amitől irtózunk, elutasítunk, megemészteni képtelenek vagyunk.
A szimbolikus tünetek feloldása akkor kezdődik, ha kibeszéljük, átrágjuk, megemésztjük azt, ami belül mar. Szándékosan kilépünk a fedezékből, a védett övezetből és elébe megyünk a feszültségforrásnak. A biztonságra irányuló vágyunkat belülre helyezzük, saját lábunkon állunk meg, és belső egyensúlyi pontunkra támaszkodunk. Érzéseink tudatos megélése szükséges a romboló, negatív érzelmekkel együtt - mert teljességünkhöz tartoznak, és csak akkor tarthatók megfelelő kontroll alatt, ha őket is magunkénak tudjuk. Használjuk ki agressziónk lendületét, dinamizmusát - annak elnyomása helyett.

Régi féligazság, hogy: azzá leszel, amit eszel. A másik fele, hogy: olyan leszel, miként eszel. Ha ezt a tényt súlyának megfelelően értékelnénk, akkor a "gyorsétterem-lánc" nem egy gazdasági sikertörténet kifejezése lenne, hanem szitokszó. Étrendünk többsége agyonfeldolgozott, mesterséges színekkel és ízekkel felturbózott kalóriabomba, étrendi szemét, junkfood. A döglött étellel gondolkodás nélkül próbáljuk feltölteni kiürült érzelmi raktárainkat és kielégíteni kontrollálatlan testi vágyainkat. Ha leülünk egyáltalán az asztalhoz, letudjuk étkezés közben a napi bulvársajtót is, szemünk félig a tévéhírekből ömlő mocsokra és erőszakra les, beszúrunk két mobilhívást, átfutjuk a facebook-hírfalat, és elintézzük a gyerek napi fegyelmezését is, miközben a legolcsóbb teszkós virslit dobáljuk magunkba a tejporból visszahígított, tehenet nem látott, tejnek csúfolt fehér lötty mellé. Megrágatlan nyeljük, habzsoljuk az ételt - alig akarunk eltelni - gyomrunk pedig fuldoklik.
A nagymamám még hálát érzett, hogy aznapra is került étel az asztalra. A maga egyszerű módján Szentség volt az étkezés: kovászos kenyér és jóféle bor - Krisztus teste és vére. Megadta a módját az ebédnek. A közösből annyit vett el, amennyire szüksége volt. Derekasan nekiült, jól megrágta magának a falatot, és nem sietett mással foglalkozni. Gondos munkát végzett, a legkisebb húst is lekaparta a csontról, végezetül kitörölte tányérjából a szaftot a kenyérvéggel. Nekiszentelte magát a tevékenységnek. Asszimilált, magába olvasztott. Utána pedig szánt rá kényelmes fél órát, hogy feldolgozza, amit magához vett. Bizony, példát vehetnénk a nagymamámtól.