Az orvosképzést a mai napig a genetikai dogma uralja annak ellenére, hogy mai ismereteink szerint a genetikai determinizmus: halott. A környezet alapvetően meghatározza, hogy miként használjuk fel a DNS-ben tárolt örökségünket. Változtasd meg tudatelőtti percepcióid, és megváltozik a biológiád, átalakul az életed. Ezt a tudást tolmácsolja Dr. Bruce Lipton könyve.

A 17-18. századi tudományos fordulatban gyökerező "modern" orvoslás utóbb végzetesnek tűnő tévedésre épül: szétválasztotta testet és szellemet. Ezt a hibát korrigálni látszik a 20. századelő kvantum-fordulata, mely a newtoni világképet alapjaiban írta át. A kvantum-elmélet alkotói és értő interpretátorai között praktikusan nem létezik gondolkodó, aki szétválaszthatónak tartaná anyagot,  energiát és információt. Orvosi megfogalmazásban ez a test, szellem (és lélek) szétválaszthatatlan egységét jelenti. Természetesen nincs okunk azt feltételezni, hogy a relativitás és kvantum-elmélet végleges és valós igazság, melynek fényében Newton vagy Leibniz munkája kudarcnak ítélendő. Azonban az újabb világképre alapozva olyan eredményeket hozhatott az emberi megismerés, melyet a newtoni fizika nem tett volna lehetővé. Ha elfogadjuk, hogy CT és MRI, atom-óra és GPS hasznos dolgok, akkor el kell ismernünk Einstein, Podolsky, Rosen, Bell, von Neumann, Wiegner Jenő, Niels Bohr, Heisenberg és tudós elmék hosszú sorát. Munkájuk filozófiai tartalma ugyanoda mutat: test és szellem szétválasztása olyan fikció, mely erősen korlátozza az alkotás, a tudomány, és nem utolsó sorban a gyógyítás lehetőségeit. Ez a közel évszázados ismeret ellenére az orvostudomány a mai napig arisztotelészi (fekete-fehér, igen-nem) logikára és newtoni billiárdgolyó-fizikára alapozva próbálkozik elsöpörni a test és elme betegségeit.

Minden krónikus betegség az orvoslás kudarcát jelenti: olyan elhúzódó, tartós gyötrelmet, melyet legjobb esetben is csak karbantartani tud, meggyógyítani nem. A krónikus betegségek járványszerű elszaporodása mutatja, hogy az orvostudomány egyre közelebb jár saját korlátaihoz, és egyre kevesebbet tud tenni az emberek gyógyulásáért. A gyógyítás minden kultúrában spirituális aktus volt, mígnem két évszázada maga alá gyűrte a (mára elavult) determinisztikus világkép. A spirituális gyökereitől megfosztott, tudományos álruhába öltöztetett medicína számára az ember számos csavarból összeépített gépezetté silányult, melynek működése, betegsége és egészsége megfejthető. A tudományos elmélet szerint a csavarok számbavétele, helyére illesztése egészséget teremt. A gyógyerő birtokosa a tudós orvos, ki panaszokat hallgat, tüneteket vizsgál, analizál és elkülönít - azaz diagnosztizál. A civil életéből kiragadott, pizsamába öltöztetett, passzív szerepbe kényszerített beteg a gyógyítást mindössze elszenvedi, és az egyenlőtlen viszonyban  felelőssége legfeljebb az együttműködésre korlátozódik. A tudományos orvoslás szemléleti korlátait jól tükrözi a civilizációs betegségek elsöprő áradata. Az emberek tovább élnek, mint száz éve - de nem boldogabbak, és betegebbnek tűnnek. A gyógyítás leginkább a tünetek elkendőzésére korlátozódik, és a kudarc garantált. (A tüneti gyógyászat paradoxonát illetően: ha az autónk műszerfala fékhibát jelez, vajon megelégszünk-e a visszajelző lámpa kiiktatásával? A felszínes tüneti kezelés bizonyosan megbosszulja magát a következő éles kanyarban.)

A biomechanikus orvoslás néhány évszázados zsákutcájának végén ígéretes kiutat mutatnak azok a kutatások, melyekre a test és szellem egységét helyreállító újabb tudomány épül. Ezt a tendenciát jelzik a furcsa nevű "új tudományok" (bio-pszichológia, neuro-pszichológia, pszicho-fiziológia, pszicho-szomatika, pszichoneuro-immunológia, stb.), melyek a kvantum-fizika elméletével, és a tudományos vizsgálódás alaposságával - valójában a nyolcezer éves keleti bölcseletet fedezik fel újra...

A második részben leszedtem a keresztvizet a gyakorlati orvoslásról, mely évtizedek óta a kenyerem adja. Most elégtételt kínálok a tudománynak, de fenntartásokkal. Határvonalat ígértem alternatív és komplementer gyógyászat között, és az idő elérkezett, hogy ezt meghúzzam.

Az előző írásban kifejtettem, hogy a miért korszerűtlen - fél évezred tudományos eredményeivel a hátunk mögött - a tudományos orvoslás védelmében hadakozni. Vázoltam, hogy az alternatív/komplementer gyógyászatra irányuló elpusztíthatatlan igény elsősorban mitikus gondolkodási keretből táplálkozik, és gondolati keretrendszereink hierarchikus egymásra épüléséből következik, hogy a mitikus gondolkodás erejét nem lehet tudományos rációval legyűrni. Tömjénfüst alkalmas lehet ördög ellen, de vallás ellen nem hat az antiszeptikum.

Miért hoz oly’ kevés örömet e nagyszerű tudomány,

mely munkát spórol, és könnyű élethez segít?

Az egyszerű válasz ennyi:

Mert még nem tanultuk meg érzékenyen használni.

(Albert Einstein, 1931.)