(A gyomordaganat irodalma bőséges. Itt csak egy ritkábban tárgyalt aspektusával foglalkozom.)

Az óriási kutatási erőfeszítések ellenére a mai napig nincs fogalmunk a rákbetegség valódi okáról és kezeléséről. Amint a rangos Amerikai Nemzeti Rák Intézet állásfoglalása mutatja: a gyomorrák sem kivétel. Okát nem ismerjük, pusztán körülményeket, amikor gyakrabban találkozunk vele. Önnek nagyobb eséllyel lesz dolga gyomorrákkal, ha: férfi, idős, lakik a gyomrában egy elterjedt hétköznapi baktérium, dohányzik, szereti a sprotnit és nem bírja a franciasalátát. Annyira hétköznapi körülményeket sorol a tudomány, lényegében annyit állít: fokozott rizikót jelent a gyomorrákra, ha még nem távolították el a gyomrot! Ellenben, ha mégis felüti a fejét a daganat, akkor az első kérdés rögtön az: miért pont én? A szomszéd is bagózik, a Feri meg imádja a sósheringet! És akkor még nem említettem fiatalkori kedves barátomat, akit 27 évesen elsodort a betegség... Egyetlen rizikofaktora sem volt. Mi ez az egész?

A tudományos tény az, hogy fogalmunk sincs, mitől nő valakiben gyomorrák. Talán csak egy fatális genetikai véletlenről van szó, - de ez ellen minden idegszálunk tiltakozik. Agyunk egy jelentésgyártó gépezet, és lázasan keresi a mintát, az elfogadható magyarázatot. Keressünk hát némi kapaszkodót!

"Ha az elme elég egyszerű lenne ahhoz, hogy megértsük, mi is túl egyszerűek lennénk ahhoz, hogy megértsük." (Peter D. Kramer)

Pusztán apró alkatrészei vagyunk valami nagy egésznek. Az ismeretelmélet törvényei szerint értelmi vonatkozásban az egyszerű sosem fogja átlátni a bonyolultabbat. A rákos sejt alapvetően felrúgja a társas együttélés feltételeit, elutasítja a nagyobb egész, a test játékszabályait. Valószínűleg soha nem érthetjük meg a rákbetegséget, ha csak a részletekben egyre mélyebbre ásva, a daganatos sejt molekuláris genetikájában kutatjuk a választ. Próbaképpen fordítsunk kicsit hátat a tudománynak, hátha az intellektusnál közelebb vihet bennünket a rák megértéséhez megérzés, beleélés, intuíció. Kontempláljunk kicsit azon, miféle távlatokat nyithat a feltételezés, hogy testi nyavalyáink valójában a lélek sanyarúságát tárják elénk. Hogy a tudattalanba lenyomott lelki éhínség mutatkozik előttünk testi formában, mert egyébként nem voltunk hajlandóak tudomást venni az igényeiről. Ha egy gyomorrák kényszerített bennünket ilyen gondolatkísérletre, akkor itt már valóban kevés a veszíteni valónk.

A gyomor talán jóval több, mint a vacsorát befogadó izomzsák, turmixgép és vegykonyha. Az emésztőrendszer agyunk komplexitását idéző ideghálózattal bír, mely az ételhez hasolnóan befogadja, előemészti, és megfelelő formában adagolja tovább - érzelmeinket. Talán éppen itt zajlik indulataink feldolgozása, előemésztése és tolerálható formába öntése. Emésztetlen, kifejezésre nem juttatott érzelmeink megfekszik a gyomrunkat. Az érzelemvilág gyermeki leragadása, a korlátozott befogadókészség, a tudattalanba száműzött, kiéletlen benyomások óhatatlanul torzulnak, és talán éppen a gyomor fizikai szintjén törnek elő. Elfojtott, leplezett indulat, és kifejezhetetlen agresszió hosszú évek alatt szintén átalakul, torzul, - a belső többletfeszültség pedig kisülni igyekszik, mint egy túltöltött kondenzátor. Hosszú évekről beszélünk, ahol az érzelmi-indulati jellegű problémákat elnyomjuk, semmibe vesszük, esetleg arra alkalmatlan csatornán keresztül, intellektuális síkon próbáljuk megoldani, racionalizálni. Egyfajta túlzott és rosszul értelmezett önkontroll ez az elnyomás, ahol a jogos helyüket kereső, feltörni igyekvő tartalmainkat korlátozzuk, fojtjuk önmagunkba. A környezetünkkel megbomlott egyensúlyt, a tartós konfliktust jelezheti a gyomor - eleinte csupán a gyomorbaj panaszaival. Amennyiben tudatelőtti énvédő mechanizmusaink a konfliktust a totális tagadás és kontroll felé vezetik: kerítéseket építünk, falakat emelünk, lehatároljuk magunkat környezetünktől. A külvilág és belsőnk között tartósan sérül a kapcsolat, amit a gyomor krónikus irritációja, ingerültsége (gyomorhurut) tükrözhet.

Amint torzul, beszűkül az információcsere külvilágunk és belsőnk között, úgy sérül a kommunikáció valódi egyéniségünk, és testi-fizikai megjelenési formánk (a "porhüvely") között. Az addig harmonikusan együttműködő, a nagy egésznek magukat alárendelő sejtjeink szintjén jelentkező lázadásnak vagyunk itt tanúi, ahol az önálló életre kelt rákos sejtek képviselik mindazt, amit addig szigorú kontroll alatt próbáltunk tartani. A közös célokat elutasító ráksejtek kontroll nélküli szaporodása, az apoptózis, a programozott sejthalál elutasítása jelzi az átszakított gátat, áttört korlátot. A nyomás alól felszabadult sejtcsoport éppúgy a miénk, mint a többi - genetikai állománya, kromoszómakészlete ugyanaz. Éppen csak nem hajlandó tovább semmiféle önkontrollra, együttműködésre. Parttalan szaporodik, a környezeti korlátait semmibe veszi, a környező szervekbe tör és pusztít, zabolátlanul szétterjed és a szervezet egészének, ezzel pedig még önmagának elpusztítása árán is kiterjeszti hatalmát, kifejezi létét.

A gyomorrák kifejezetten agresszív daganat. Gyógyítására a mai napig egyetlen érdemi eszközünk a szike - ami bizony nem sokkal több egy jól élezett, kifinomult kőbaltánál. A design jobb de a lényege ugyanaz. Ha sikerül a rákos gyomor eltávolítása, környezetéből pedig sikeresen kigyomláljuk az összes daganatos áttéttel bíró nyirokcsomót: a beteg kiheveri a rákbetegséget. Ha már nem lehet a gyomrot eltávolítani, vagy daganatot hagyunk vissza a hasban: a beteg hosszú, gyötrő kemoterápia után több-kevesebb idővel meg fog halni. Az onkológia átlagos túlélési időkben gondolkodik és nem gyógyulásban.

Mire tanít bennünket a gyomorrák?

Lehet, hogy csak egy fatális genetikai véletlen következménye a daganatos elfajulás. A tudomány szerény eszköztárával ütjük, ahol tudjuk. A beteg ember azonban csak nyerhet azon, ha más szemszögből is rápillant élethelyzetére.

Az ember meglehetősen korlátozott tudattal jön világra, de élete során lehetőséget kap e tudás szélesítésére, önmaga fejlesztésére. Egy harmonikus élettörténet végén egyre felfelé ívelő, szélesebb horizont átfogó tudatot kellene látnunk, a végállapotot nevezzük talán bölcsességnek. A kisgyermeket megmosolyogjuk, ha szemét behunyva azt hiszi: nem látjuk. Növekedése során természetesnek vesszük, hogy tudatának fejlődésével "tisztábban lát", már csukott szemmel is el tudja magát helyezni a térben. Egy optimális felnőttkort lezáró öregség bölcsességet is kellene jelentsen, ahol végezetül - mielőtt tovább állnánk - szeretteinktől elköszönünk és nyugodt szívvel, megbékélten adjuk tovább kiszolgált testünket az enyészetnek. Történt itt azonban valami, ami ezt a fejlődési ívet megtörte, és tudatosságunk visszafejlődéséhez vezetett. Elveszítettük kapcsolatunkat a halállal, felhagytuk rítusainkat, és a méltó halál elől méltatlan életbe menekülünk. Társadalmi szinten megmutatkozik ez a szerencsétlen élőholtakkal, elbutult idősekkel feltöltött szociális otthonokban. Hazánk illiberális regressziója kerítéseket épít, elválaszt, állandósult félelmet táplál, és tartós háborút provokál. Az abszurd idiokráciába torzuló demokráciánk kulturtörténeti regressziót, fejlődéstörténeti tudathasadást tükröz.

Társadalmi leépülésünk közben ráadásul a "tudományos világkép" miatt elveszítettük az eredendő kapcsolatot gyökereinkkel. Lelkünktől elszakítva testünket tekintjük mértéknek és abszolútnak. a test azonban minden kétségbeesett (és néma nevetséges) igyekezet ellenére mulandónak mutatkozik, ami dermesztő halálfélelmet hoz. Így, ha már mindenképpen halni kell, akkor rendszerint egyetlen kívánságunk a lehetőleg gyors halál. (Még véletlenül sem maradjon időnk végiggondolni, hogy hol rontottuk el.) Ezt az égbekiáltó hiányosságunkat köpi szemünkbe a lassú senyvedéssel fenyegető, rettegett rákbetegség.

Ha a megelőző, finomabb jelzésekre nem hallgattunk, a gyomorrák végezetül kíméletlenül visszavezet bennünket a megtagadott gyökereinkhez. Nincs többé már veszíteni való, levethetünk minden érzelmi béklyót, felesleges korlátot és gyerekes kötődést. Visszatalálhatunk igazi énünkhöz, és szeretetteljes érzéseinknek éppen úgy teret adhatunk, mint az elfojtott agressziónak, és visszafogott aktivitásnak. Nem kell már elfogadnunk, hogy mások állítják fel nekünk a játékszabályokat, szabják meg a kereteinket. Nincs többé okunk magunkban visszatartani semmit. Önkifejezési lehetőségeink új dimenziókat nyerhetnek a pusztuló testben, ha fejlődésünk területét át tudjuk vetíteni a régóta elhanyagolt szellemi síkra. A hosszú évtizedekre visszanyúló lelki önéheztetést próbáljuk ilyenkor kárpótolni ebben a szférában. Ha sikeresen tovább tudunk haladni e gondolatok mentén, akkor a gyomorrák is több lesz, mint egy kegyetlen formája az érthetetlen és értelmetlen halálnak. A magunkra hívott sorstól kapott, talán utolsó lehetőségünk lesz arra, hogy éljünk a lehetőségünkkel és szellemi tökéletesedéssel töltsük azt a röpke időt, amit ebben a gyorsan hanyatló testben tölthetünk. (Filmajánló: Morgan Freeman - Jack Nicholson: A bakancslista.)